Ha meghallom azt a szót, hogy „Korzika”, vagy bárhol leírva látom, a szépség elvont fogalma és a határtalan szabadság absztrakt érzete azonnal kézzelfogható valósággá válik. Valószínűleg így voltak ezzel az antik görögök is, hiszen a „kalliste” „a legszebb” nevet adták a szigetnek.
A kompot elhagyva, a forróan kopár, ám mégis zöld tájon azonnal érezni a sziget jellegzetes illatát, amely macchia, - a magyal, krisztustövis, rozmaring, kakukkfű, paratölgy, a ciprusok és a cédrus - bódító aromáit tartalmazza. Soha többé nem feledi az, aki egyszer a szigetre tette a lábát. Itt nő, az immortelle, az apró sárgafejű virág, ami leszakítása után sem hervad el, a mirtusz az örök szépség szimbóluma, ami a tűz után is újjáéled, s a verbena, a bűvölet virága -mi vasfű néven ismerjük-, ellenállhatatlan, citromos illatával. A régi legendák szerint e növények varázslatos erővel bírnak, képesek halálos szerelmeket lángra lobbantani, s aki egyszer megérezte illatukat, örökké visszavágyik ide.
A végtelen, mélykék tenger által körbefogott szárazföld túlnyomó része hegyvidék. Több tucat 2000 méter feletti hegycsúcsa között, -néhány hágót leszámítva-, csak túraösvényeken lehet közlekedni, amelyek keskeny, kanyargós szerpentinjein néha a semmiből bukkan fel előttünk egy-egy kecske vagy vaddisznó. Lélegzetelállító látvany, ahogy a sziklák szélén autózva, letekintve, a mélyben felbukkannak az aranyszínű homokkal keretezett, türkiz-azúr vizű öblök.
A „nagyujj alakú” félsziget -Cap Corse bortermelő hegyoldalai, hangulatos halászfalvai, Nonza fekete tengerpartja, Saint-Florent, mind-mind az édes Muscat és a bordó bársony színű Nieluccio ízét juttatja eszünkbe.
Felidéződnek a csodálatos naplemente fényében, Les Calanches vörös sziklái között megkóstolt pikáns vaddisznó kolbászok és sajtok mennyei ízei, ahol a Sas, az Oroszlán, a Kutya, s még ki tudja mennyi „kőbezárt állat” várja, hogy ráismerjünk sziluettjeikre a sötétedő ég háttere előtt.
A vadregényes tájat a kikötők, Bastia, Calvi, Ajaccio tarka házai, fellegvárai színesítik, a hegyek között megbúvó kristálytiszta vizű patakok medrének mindegyike kalandos szurdoktúrák útvonalául szolgál, a több száz éves „púpos” hidak, a kisvasút kanyargó sínpárjai, gyemekekkorunk mesekönyveinek illusztrációit idézik. A kellemesen fárasztó csúcsmászások jutalma, az elénk táruló fantasztikus látvány, a pozzik, a szabadon legelésző lovak, a csipkés, néhol tűszerű, néhol ingó sziklák rengetege.
A sziget belsejében, zord erdőkkel körülvéve, szilárdan áll az egykori főváros Corte, az önállósági mozgalmak fészke. Az ókori telepeseket és barbár inváziókat követően, rövid pisai, majd több száz éves genovai fennhatóság után 1769-ben Franciaországhoz csatolták a szigetet. Így lett „francia” az abban az évben, a szigeten született későbbi császár, Napóleon is.
Az őslakosság ’corse’-nak vallja magát, büszkék hagyományaikra, nyelvükre, népművészetükre, mindarra, amit az évszázadok alatt elértek. A XVIII. századi függetlenségi törekvések fő alakja Pascal Paoli volt, Egyesek szerint az ő keze nyomát viseli Korzika zászlaja is, amelyen fehér alapon fekete mór fej látható, ami a szabadság, a jövőbe vetett hit jelképe. Ma is léteznek autonómiáért küzdő csoportok, akik fegyvereikkel szitává lyuggatják a francia nyelvű helységjelző táblákat, és helyettük újakat állítanak, felfestve rájuk a helységek eredeti korzikai nevét. A turisták által kevésbé látogatott, hegyi falvakban, pedig napjainkban is él még itt-ott a vendetta, a „szemet szemért, fogat fogért” ősi gyakorlata.
Képzeletbeli utunk végén, a zord hegyek közül visszatérve a tengerpartra, a déli partok hófehér mészkőszirtjén trónoló Bonifacio városának látványát varázsolja elénk sóvárgó emlékezetünk.
Itt vannak a legszebb, a legkáprázatosabb, és a legizgalmasabb partszakaszok, ahol a tengerkék tucatnyi színárnyalatában pompázó öblök fehér homokján pihenhetjük ki a több napig tartó, -a GR20 néven ismert- Korzikát átszelő, kimerítő túra fáradalmait.
Közben bóklászhatunk a kriptaházikós temetők, régi templomok, menhirek, az egymástól látótávolságban levő, néhol romos őrtornyok, a hűsítő permetet adó vízesések, és mohos kőcsúszdák között.
Aztán az utolsó estén, az étterem teraszán üldögélve egy pohár hideg Pietrát iszogatva az elfogyasztott vacsora után, megfogadjuk, visszajövünk! Mikor és hogyan, -nem tudjuk-, de visszajövünk!
